"A berekben nincs protekció"

 

Hogyan lehet elmagyarázni valakinek, hogy mitől lesz egy könyv kedvenc? Miként lehet átadni a másiknak azt az érzés, ami már akkor elfog, amikor a címére gondolok – hiszen, ez számomra nem csak egy könyv. Hangulat, szavak, örökre beégett mondatok. Levettem a polcról a kötetet, lapozgattam, de nem találtam, mit is kellene megmutatni belőle annak az embernek, aki évek óta kéri számon rajtam ezt a rajongást.

A könyv régi kiadású volt, puhakötésű, az elején a hófedte, apró házikóval, amelynek sárgán világítanak apró ablakszemei az éjszakában. Beleolvastam több helyen is a kötetbe, majd hirtelen megálltam az ezerszer elolvasott mondatoknál:

"A berekben nincs protekció és a tél nem ismer pótvizsgát. Itt állandóan tudni kell az egész anyagot, mindennap felelni, súgni nem lehet és egyetlen rossz felelet az élet teljes bukását jelenti."

Tízéves vagyok, mikor Fekete István könyvében először eljutok ehhez a mondathoz. A téli berek, a két kamasz fiú élményei a havas Kisbalaton környéki rétségen és a Zala torkolatánál azonnal magába szippant. Úgy érzem, a könyv minden mondata a lelkem közepébe talál. Tanít, anélkül, hogy prédikálna, és dorgál, de úgy, hogy sosem igazságtalan. „A berekben nincs protekció…” Megállok, mert úgy érzem, az író olyan súlyt tesz rám szavaival, amit ugyan elbírok, de csak akkor, ha tényleg értem.

Húsz éves vagyok, tél van, este, és olvasok. Egész nap nyugtalan voltam, furcsa üresség-érzés vett körül, és csak járkáltam fel-alá a kollégiumi szobában, ahol aznap nem volt társaságom. Szobatársam hazament, és más sem nyitotta rám az ajtót. Aztán levettem a polcról a rongyosra olvasott könyvet – magától nyílt ki ugyanazoknál a soroknál. Tovább lapozok, lassan megnyugszom - elmerülök a két kamasz fiú és az öreg Mester téli hétköznapjaiban, amelyek egyetlen, csodálatos vasárnappá állnak végül össze.

Harminc éves vagyok, nyár van, gőzölög az aszfalt, még a legyek is tikkadtan vánszorognak ablakról ablakra - én pedig csak hagyom, hogy körbezsongjon a nyári délután. A jégkocka olvadozik a poharamban, és váratlanul jut eszembe a kép a Téli berekből: a fagyott hal, ami életre kel a mosogatóban, majd egy kép a regény végéről. Egy folt a tó jegén, a bénító rémület, egy perc, és nincs tovább az a fiatal élet, akit a jeges Zala örökre elnyelt. „A berekben nincs protekció…”Senkinek.

Negyven éves elmúltam, és még mindig ragaszkodom öreg tanítómhoz, Fekete Istvánhoz. A szavaiban rejlő zsinórmértékhez. Azóta is minden évben kezembe veszem a könyvet. Van, hogy végig olvasom, van, hogy csak keresgélek. Tudni akarom az „egész anyagot”. Javítani a rossz feleletet. És nem megbukni - emberségből.