A kedvenc

         Rögtön elfogta az a jól ismert szédülés, amit mindig is érzett, ha ilyen hatalmas, zárt térben kellett egy csomó ember között lennie. Sebaj, gondolta, megéri meghozni az áldozatot, hiszen ott lesz ő is. Igaz, van még idő a dedikálásig, jobb, ha úgy tesz, mintha nem dobogna a torkában a szíve attól, hogy találkozik Az Íróval. Hanyag érdeklődést színlelve elindult a könyvárus standok között, és próbált a választékra figyelni. Nem ment. A címek még talán eljutottak valahogy (többszöri elolvasásra) a tudatáig, de egy idő után már csak nézte a könyveket. Megkereste a gyermekkönyvek szekcióját, és próbál elmerülni a valaha olvasott és most újra kiadott mesékben – sikertelenül.

 

Az idő csigalassúsággal telt, Az Író még sehol, ő pedig már százszor megbánta, hogy ide jött. Miért nem küldtem inkább egy e-mailt. Vagy postai levelet. Vagy miért nem hagyom a francba az egészet… De hát vállalta, hogy meghívja a férfit, a hírességet, hogy az egyesület programjára felfigyeljenek az emberek. Valami bomba név kell, mondta neki Ferenczy, amikor a műsorokat tervezgették. Ekkor jutott eszébe a Kedvenc. Hívják meg őt, a mindig „teltházas”, kasszasiker írót, a lehetetlenül híres tévést - hátha felébreszti az álmos városka érdektelenségben dagonyázó lakóit. Pedig én utálok kuncsorogni, gyűlölöm a sztárimádást, és főleg, nem szeretem, ha imádatom tárgya tudja, hogy oda vagyok érte. Persze, csak olvasói értelemben. Csak…? Hát igen, a Kedvenc nem fiatal már… Pocak, táskák a bánatos kutyaszemek alatt, fahang, blazírt stílus. Nem, valóban nem az esetem…

 

Aztán hirtelen mozgolódás támadt a kiadó standjánál, másodpercek alatt odasereglett egy csomó ember, könyveket szorongatva; volt, aki egy egész könyvszekrénnyel érkezett. Na, ezt meg minek? Ha ezt a rakás könyvet mind aláíratják, holnapig állhatok sorba. Már nem volt ideges. Nem úgy, mint a srác mögötte, aki irigykedve nézte kezében az 1986-os kiadású könyvet. Nahát, neked ez megvan? Pedig még az antikváriumok sem büszkélkedhetnek vele. Csak nézett rá értetlenül… Büszkélkedni, ezzel a könyvvel lehet büszkélkedni? Tény, hogy legalább tizenötször elolvasta, először véletlen, mert megtetszettek a borítón a csészére festett hangjegyek. Aztán, az is megragadta, amit a borító mögött talált. Célirányosan kezdte el olvasni a Kedvenc minden elérhető kötetét, egyre nagyobb lelkesedéssel, bár az utóbbi években már inkább kritikusan szemlélve az írásokat. Hiába, a Kedvenc sem írhat mindig úgy, mint aki örökké formában van.

 

Egy kismama bazsalyogta most oda magát mellé, hogy előre engedje. Látta, a nagyobbik gyerekkel az apuka körbe-körbézik, türelmetlen pillantásokat küldözgetve az óriás pocak tulajdonosa felé. Rendben, ezen már ne múljék, mondta, bár ettől csak még idegesebb lett. A kismama, mint kiderült, határozottan szószátyár, és hosszú-hosszú, végtelennek tűnő percekig tárgyalta a szülői lét gyönyöreit a Kedvenccel.

 

Aztán, egyszer csak (végre valahára) ő is leülhetett az olvasói székbe. A Kedvencen egy vicces póló volt, nekem is van ilyen, mondta, bár magában azon berzenkedett, hogy ennél sutábban már nem is indíthatott volna. Mindegy, letette a könyvet, aztán előállt a kérésével. Megkapta az igenlő választ, sőt dedikációt is, ami kifejezetten kedvesre sikerült - aztán végre leléphetett.

 

Büszke volt magára. Megtette. Legyőzte a saját rosszallását, és még sikerrel is járt. No, nem hiába kedvenc ez a Kedvenc…! Otthon gőzerővel fogott hozzá a szervezéshez, a lelkesedése áthatotta a többieket is. Megírta a levelet, és várt. Közben minden fontosat elintézett, és örömmámorban úszott: az interjút ő készíti a Kedvenccel. Eddig bárkinek ellelkendezte az örömhírt, mind egyforma lelkesedéssel bólogatott, hogy persze, eljönnek, meghallgatják. Igazából, még az sem baj, ha nem jönnek el mind. A lényeg, hogy a Kedvenc itt lesz.

 

Eltelt egy hónap. Semmi. Írt még egy levelet. Semmi. Mi van már, öregem, most akkor jön ez a Kedvenc? És mikor jön? Jön egyáltalán? Hülyén érezte magát, mint a vidéki kislány, aki csak adná a nagyvilágit. Legjobb lesz újra személyesen beszélni, gondolta. Úgyis közeleg az évi szokásos nagy könyvvásár, majd ott.

 

Már nem izgult, nem érezte a pillanat kivételességét, nem látta Az Írót, a Kedvencet, csak valakit, aki, lássuk be, szimplán lehúzta őt az emlékezetében valahova mélyre. Megint sok ember volt, hosszú sor, nagy tömeg, és száz fok. Kivárta a sorát, és angyali mosollyal engedett előre egy udvariatlan, nyugdíjas házaspárt, akik egyszerűen félretolták a sorból. Végül odaért hozzá. Kertelés nélkül nekiesett: nyilván nem emlékszik már rám, én várom már vagy három hónapja a levelét, engem sürget a Művház és az egyesület, mi légyen hát? Ez nem volt valami szolid belépő, futott át az agyán. A Kedvenc mentegetőzött. Ettől aztán ő is mentegetőzni kezdett, és a helyzet pedig nevetségessé vált. Írjon újra, augusztusban, akkor tudok biztosat mondani, jött a válasz. Jó, gondolta, írok. Vajon lesz értelme?

 

A hátán is csurgott az izzadság, mikor végre elléphetett a sorból, és mint akinek semmi köze ehhez a sok könyvimádódhoz, rohant a Kisföldalatti felé. Csak el innen, messzire!

 

Augusztusban írt még egy levelet - emlékeztetőül, hátha. Süket csönd.

 

Közben nekifogott az új kétkötesnek, amit Kedvenc dedikálásával kapott nemrég ajándékba valakitől. Úgy tett, mintha örülne neki, de a lelkesedése nem volt őszinte. Pár nappal később nekifogott, de valahogy nem ment most az olvasás. Letette, talán később. És akkor jött szembe az az írás. Az a cinikus összenevetés a két író között a névtelen kisvárosok szürke kisemberein, akik azt hiszik, a kedvükért boldogan eljön az Író, a Gondolkodó - az Irodalom.

Ez van. A Kedvenc hülyét csinált belőled. Tök fölöslegesen lelkesedtél, mert naiv vagy, mint egy tizennyolcadik századi, vidéki úrilány.

 

Letette a könyvet, és nem nyúlt hozzá többet. Térült-fordult a lakásban, a könyv néha cinikusan az arcába vigyorgott, úgyhogy fogta, és visszatette a többi mellé a könyvespolcra. Leghátulra. A beszélgetést magában lefújtnak tekintette, a Kedvencnek pedig új nevet keresett magában. Nem talált. Lassan már olyan vagyok, mint egy cserbenhagyott szerelmes. Bár, ez itt leginkább egy szentimentális marhaság. Azért, majd egyszer megmondom neki, hogy… Elmondom, hogy mennyire… hogy, azért mégis, ez… Ez…

 

Kiment az utcára, elvegyült a többi ember között, mint aki siet valahová. Vagy valahonnan. Felszállt a hévre, és elindult a városba, mert még nagyobb zajt, még nagyobb nyüzsgést akart. Mire beért, már besötétedett, lámpafényben úszott a város, ezt nagyon szerette. Céltalanul elindult a körúton, nézte a kirakatokat, a kirakatüvegben meg néha magát, hogy milyen nyúzott, betegegér feje van. Mindig ilyen, ha duzzogok, állapította meg reményvesztetten.

 

Éppen magát nézegette elvonulóban, amikor egyenesen nekiment valakinek. Nem látsz a szemedtől, vakegér, csúszott ki azonnal a száján, csak aztán nézte meg, ki az. A vakegér bosszúsan méregette a táskás kutyaszemeivel. Ettől aztán rögtön kiment az erő a lábából. Nem elég, hogy haragszom rá, de most még el is gázolom… Aztán felfortyant benne a méreg. Most megmondhatnám neki, most végre az arcába vághatnám, hogy mit is gondolok, hogy minek ez a leereszkedő álhétköznapiság…

 

Mire elért idáig a bosszúságban, addigra a Kedvenc már három üzlettel arrébb járt. Még látta egy pillanatig, aztán az esti tömeg eltakarta kopaszodó fejebúbját a szeme elől.